Meddő próbálkozás

Az új Polgári Törvénykönyv márciusi hatályba lépésével módosultak – pontosabban visszarendeződtek – Magyarországon a művi meddővé tétel (sterilizáció) szabályai. A történet kezdete 1997-re nyúlik vissza, amikor az Egészségügyi törvény[1] úgy rendelkezett, hogy „családtervezési célból” – vagyis ha valaki egyszerűen úgy gondolta, hogy nem szeretne több gyermeket – kizárólag akkor hajtható végre művi meddővé tétel, ha a személy 35. életévét betöltötte vagy van legalább 3 vér szerinti gyermeke.

Az Alkotmánybíróság (AB) még 2005-ben úgy döntött, hogy ez a szabályozás alkotmányellenes. A megfelelő jogi megoldás megtalálása érdekében azonban azt is fontos megérteni, hogy miért. Az AB a döntésében leszögezte, hogy a művi meddővé tétel ugyan nem jár nagy műtéti kockázattal, biztonságos fogamzásgátló módszer – pl. azért is, mert nem igényel további figyelmet –, ám a döntés végleges, a beavatkozás pedig adott esetben visszafordíthatatlan is lehet. Mindezt szem előtt tartva az alkotmánybírák meglátása az volt, hogy az Alkotmányban biztosított önrendelkezéshez való jog alapján a szabad, tájékozott és felelősségteljes döntésre képes személyek rendelkezhetnek saját testük és sorsuk felett. Az emberek tehát szabadon dönthetnek a családi élet, a házasság és a gyermekvállalás kérdéseiben. Márpedig a 35. életév betöltésének, vagy három vér szerinti gyermek vállalásának előírása ezt a lehetőséget egyértelműen korlátozza.

“Aki képes felelősségteljes … döntést hozni családi, illetve házaséletéről, a fogamzásgátlásról és a gyermekvállalásról, annak az állam nem tilthatja meg, hogy – saját életfelfogásának megfelelően, vagy szociális és anyagi körülményeit mérlegelve – művi meddővé tétel révén akadályozza meg, hogy gyermeke, illetve több gyermeke szülessen.”

– írja a határozat. Kérdés, hogy igazolható-e ezek után a törvényi korlátozás. Az AB szerint nem. Ha ugyanis az állam vállalná át ezt a döntést, az „indokolatlan paternalizmus” lenne.

Egy államban persze mindig vannak igazolható államcélok, állami feladatok és ezeket megvalósítani törekvő politikák. Ezek egyike a népesedéspolitika, amely itt, Európa közepén általában a népesség növekedésének szorgalmazását jelenti. Az AB döntés ezért azt is megvizsgálta, vajon a népesedéspolitikai célok érdekében nem korlátozható-e mégis az emberek önrendelkezési joga a művi meddővé tétel terén. A határozat válasza röviden: nem. Az önrendelkezési jog ugyanis csak akkor lenne korlátozható, ha nem lenne más mód arra, hogy az állam a népesedéspolitikai céljait elérje. Könnyen belátható azonban, hogy erre számos más megoldás is rendelkezésre áll: a szociálpolitika, az adópolitika, a családpolitika, a foglalkoztatáspolitika stb. eszközei. És most jön az igazán fontos kijelentés. Az AB mindezek nyomán – nagyon helyesen – azt a sommás kijelentést tette, hogy 

„Csak az alapvető jogokat el nem ismerő politikai rendszerekben lehet szélsőségesen tiltó és korlátozó népesedéspolitikai eszközökkel – pozitív vagy negatív irányban – befolyásolni a népszaporulatot. A fogamzásgátlás adminisztratív korlátozásával nem az élve születések, hanem a terhesség-megszakítások száma növekszik.”

Úgy gondolom, ebben az állításban egyrészt utalást találunk arra, hogy a magyar történelemben már volt olyan időszak – nem a szabadság időszaka – amikor a népesedéspolitika legfőbb eszköze az egyéni döntés korlátozása volt.

Forrás: prae.hu

Nagyanyám – aki egyébként maga is a Ratkó-korszakban szült – újra és újra döbbenettel idézte történeteiben a háziorvosnál kifüggesztett jelmondatot az asszonyok kötelességéről és a lányok dicsőségéről. Másrészt, az AB e kijelentése figyelembe veszi azokat a tudományos tényeket, amelyek szerint a gyermekvállalásra „kényszerítő” szabályozás minden esetben az abortusznak „kedvez”. Ezt igazolják például azok az abortusz-statisztikák is, amelyek egyértelműen kimutatják, hogy az abortusz korlátozása csupán látszólag csökkenti az abortuszok számát, ilyenkor valójában nem összességében az abortuszok, csupán a legális abortuszok mutatnak csökkenést.

Az AB döntés eredményeként az Egészségügyi törvényt módosították. A 2005 és 2014 közötti időszakban így minden 18. életévét betöltött, cselekvőképes személy kérhette a művi meddővé tételt, tekintet nélkül gyermekeinek számára.

2014. március 15-ével az Egészségügyi törvény ismét módosult, gyakorlatilag a régi szabályozás lépett életbe még szigorúbb változatban, mivel az előírt korhatárt 40 évre emelték, megtartva a legalább 3 vér szerinti gyermeket, mint vagylagos feltételt. Ha pusztán alkotmányjogi érvekre támaszkodunk, az AB határozat által kimondottak nyilván máig időszerűek, ezért természetesen ma, közel egy évtized elteltével sem igazolható az, hogy az önrendelkezési jogot felülírják az állam népesedéspolitikai céljai…

A művi meddővé tétel természetesen erősen vitageneráló téma, így nem csupán alkotmányjogi érvek merülnek fel. Sokan érvelnek azzal, hogy nem szabad megengedni, hogy 18 évesen valaki visszafordíthatatlan döntést hozzon egy ilyen fontos kérdésben. Ezzel persze szemben áll a nagykorúsággal beálló teljes cselekvőképesség szabálya, aminek eredményeként számos hasonlóan fontos döntést meghozhatunk már rögtön 18. életévünk betöltése után. Például – hogy az egészségügy területén maradjunk – visszautasíthatjuk, hogy megmentsék az életünket – vagyis dönthetünk az orvosi beavatkozások elhagyása, akár az eutanázia mellett is. Miért pont szaporodási kérdésekben ne lennénk elég érettek? Az önmagukat 18 évesen véglegesen sterilizáltató fiatalok tömegének apokaliptikus vízióját mindemellett maga a társadalmi valóság cáfolja. A TASZ honlapján közzétett adatokból ugyanis világosan látszik, hogy a 18-29 éves korosztály csupán elvétve veszi igénybe a fogamzásgátlásnak ezt a végleges módját, a beavatkozást családtervezési célból legtöbbször 30-39 évesek kérik.

Felmerülhet érvéként az is, hogy – legyünk akárhány évesek – saját testünkkel nem rendelkezünk korlátlanul. Ezzel összefüggésben azonban számomra az a legégetőbb kérdés, hogy ha számos olyan orvosi beavatkozást – pl. a plasztikai műtéteket – megenged a jog, amik egészségügyi szempontból nem feltétlenül szükségesek, akkor miért éppen a gyermekvállalás kérdésében korlátozza ilyen intenzíven az önrendelkezést. Ezek szerint a fülemet bármikor átalakíthatom tünde-füllé, de a reprodukciós (gyermekvállalási) képességem biológiai feltételei szentek és sérthetetlenek? Mégis kötelességem tehát gyermeket vállalni a nagyobb jó jegyében? Ez nyilvánvalóan nem népesedéspolitikai cél, hiszen Magyarországon megengedett a művi meddővé tételtől eltérő fogamzásgátló módszerek alkalmazása, sőt, maga az abortusz is.

Mi lehet hát jobb megoldás a jelenleginél?

Először is, például egy jelenség mélyebb megismerése, jelen esetben annak felmérése, hogy kik, mikor és milyen okból kérik a művi meddővé tételt. Az új szabályok megalkotása során ugyanis egyetlen szó sem esett arról, hogy mik a művi meddővé tétel társadalmi sajátosságai. Másodszor, ezekre a társadalmi sajátosságokra reagálva ki lehet dolgozni olyan stratégiákat és programokat, amelyek nem az egyéni döntés korlátozását valósítják meg, hanem egyrészt informálnak és érzékenyítenek, másrészt alternatívákat kínálnak. Alternatívát a gyermekvállalásról való lemondásra, vagy ha úgy tetszik, lehetőséget a gyermekvállalási kedv növekedésére. Ehhez azonban jóval összetettebb gondolkodás és cselekvés szükséges, mint a szimpla korlátozáshoz. Nem elég pusztán az anyagi támogatás vagy az adókedvezmény, hanem nélkülözhetetlen a (kis)gyermekeket ellátó és az oktatási rendszer fejlesztése, a foglalkoztatás struktúrájának átalakítása, a családmodell és az apaszerep átgondolása. Aztán ha ez mind megvan, még akkor is lesz olyan, aki majd egyszerűen csak nem szeretne gyermeket – és ezt is el kell fogadnunk.

---

[1] 1997. évi CLIV. törvény