Alaptörvény
és bioetika
Azt hiszem nem túlzás kijelenteni:
az Alaptörvény eleinte megfontoltnak tűnő kidolgozása során a bioetika
alapkérdései mint alkotmányozási kihívások, fel sem merültek az alkotmány-előkészítő
politikai folyamatban. Az élettudományos vívmányok emberi jogi összefüggéseinek
„megvitatása” kimerült a magzati élet védelmének tárgyalásában és ezzel
összefüggésben az abortusz-vita rövid fellángolásában. Mindezek ismeretében meglepetéssel
vettem észre, hogy a később benyújtott
javaslatok mégis tárgyalják a biológia és az orvostudomány alapjogi
vonatkozásait. A hirtelen váltás idő szűkében csak úgy valósulhatott meg, hogy
az alkotmányozó instant normaszöveget használt: néhány változtatással beemelte
az Európai Unió Alapjogi Chartájának idevágó részét az Alaptörvénybe.
„Emberen végzett kísérletek”
„Tilos
emberen tájékoztatáson alapuló, önkéntes hozzájárulása nélkül orvosi vagy
tudományos kísérletet végezni.” rögzíti az Alaptörvény. Elismerésre méltó az alkotmányozónak
az a felismerése, hogy az emberekkel (embereken) végzett tudományos kutatások emberi
jogokat sérthetnek, ezért igényelnek bizonyos szabályozási kereteket. Ezeket a kereteket már a második
világháború után lefektették, azóta pedig több nemzetközi dokumentum is részletezte
őket. Talán csak a legfontosabbakat említeném,
-
a
kutatások etikai értékelésének és hivatalos hozzájárulás beszerzésének szükségességét;
-
a
tájékozott beleegyezés megadásának nélkülözhetetlenségét;
-
a
kiszolgáltatott alanyok kiemelkedő védelmét;
-
annak
tilalmát, hogy a kutatási alanyok számára olyan pénzösszeget ajánljanak fel,
amely nem hagyja érvényesülni az autonóm döntést;
-
az
elérhető eredmény túlsúlyát a vállalt kockázathoz képest.
Ennél részletesebb áttekintés
nélkül is elmondható, hogy az Alaptörvény emberi alanyokkal végzett kutatásokra
vonatkozó szabálya szóhasználatában elavult, tartalmában pedig hiányos.
Vitatható egyrészt a „kísérlet” kifejezés, amely sokkal inkább a második
világháborús rémtetteket vagy egy sci-fi horror képzetét idézheti fel bennünk,
semmint a felelősséggel betöltött tudományos küldetést. Ha szétnézünk a nemzetközi
dokumentumok horizontján, láthatjuk, hogy a jelenleg bevett kifejezés a
„kutatás”. Ahogy Sándor Judit írja blogbejegyzésében: „A kísérlet és a kutatás között ugyanis elsősorban az a különbség, hogy
míg a kísérlet csupán egy jelenség kipróbálása emberen […], addig a kutatás
előzetesen megtervezett tudományos terven alapul, amelyet etikai testület hagy
jóvá.”[1] Márpedig – ahogy láthattuk – a terv és
a jóváhagyás gerincét képezi a nemzetközi szabályozásnak is.
Az első és számomra leginkább
hiányzó elem is a kísérlet kifejezés használatával függ össze. Ha ugyanis a
tájékozott beleegyezést kizárólag az „orvosi vagy tudományos kísérletek”
területére korlátozzuk, nem vesszük tekintetbe, hogy egy egyszerű egészségügyi
beavatkozás is sértheti az ember testi és szellemi integritását. A tájékozott
beleegyezés tehát ez utóbbi esetben is nélkülözhetetlen (lenne). Hiányérzetet
okozhat bennünk az is, hogy – bár egy alkotmánytól nem várható túl részletes
szabályozás – ha már a tájékozott beleegyezés alkotmányi elismerést kapott, indokolt
lett volna még néhány egyéb elv rögzítése is. Így például az, hogy emberen
végzett kutatás kizárólag akkor alkalmazható, ha a kívánt eredmény más módon
nem érhető el, vagy az, hogy a kutatást előzetesen etikai értékelésnek szükséges
alávetni. A kiszolgáltatottak védelme érdekében pedig az, hogy a gyermekek, a
fogyatékossággal élők, idősek, vagyis a társadalom különösen sérülékeny, illetve
kiszolgáltatott tagjai e téren is kiemelt védelmet élveznek.
Fajnemesítés, haszonszerzés és
egyedmásolás
Az Alaptörvény szerint „Tilos az emberi fajnemesítést célzó
gyakorlat, az emberi test és testrészek haszonszerzési célú felhasználása,
valamint az emberi egyedmásolás.” Ez a bekezdés ismét az EU Alapjogi
Chartájának rendelkezéseit alkalmazza forrásként, nyelvezete azonban historizáló,
ezért anakronisztikus, szóhasználata pedig nem elég szabatos.
A „fajnemesítés” fordulat megint
csak leginkább a második világháború alatti-utáni időszak szóhasználatra jellemző,
ennek idegen megfelelője, az eugenika[2]
viszont jelenleg is alkalmazott, például az Alapjogi Chartában. Az „fajnemesítést
célzó gyakorlat” nem foglal magába minden olyan beavatkozást, amely az emberi
génállomány megváltoztatását jelenti. Nem biztos ugyanis, hogy a génállomány
megváltoztatása annak kifejezett jobbá tételére – vagyis a fajnemesítésre – irányul,
lehetséges, hogy csupán bizonyos tulajdonságok megjelenését kívánja
befolyásolni. Azt hiszem, az alkotmányozónak nem lehetett célja, hogy az ilyen
indíttatással végzett beavatkozásokat alkotmányossá tegye. Talán jobb lett
volna kritikával szemlélni az Alapjogi Chartát, és elmozdulni az Európa Tanács alapos szakmai
egyeztetés nyomán kidolgozott Biomedicina Egyezménye irányába. Helyesebb lett volna tehát valahogy úgy fogalmazni, hogy az emberi
génállományba való beavatkozás kizárólag megelőzési, diagnosztikai vagy
gyógyítási célból hajtható végre, és nem lehet célja a leszármazottak genetikai
állományának megváltoztatása. Csupán kiegészítésként említem, hogy ha már az
alkotmányozó külön rendelkezést szentelt az emberi génállomány megóvásának, e
szemlélet jegyében a genetikai alapú diszkrimináció kifejezett alkotmányba foglalásával
kiegészíthette volna a diszkrimináció tilalmának szabályozását is.
Az
idézett alaptörvényi cikk végül az emberi egyedmásolás tilalmát rögzíti,
ismételten sajátos nyelvhasználattal. Az alkotmányozó feltehetően a „klónozás”
kifejezés magyar megfelelőjét kívánta meghonosítani az „egyedmásolás”
említésével, nem gondolva arra, hogy a kifejezés pontatlan. Felmerülhet
bennünk, hogy vajon mire vonatkozik az „egyed” fogalma. Csak a már kifejlett emberi
élőlényre, vagy az embrióra is? A kétfajta értelmezés ugyanis lényegi eltérést
jelenthet a klónozás egyes típusainak megengedhetősége szempontjából. A klónozás legismertebb –
mesterséges – megvalósítási módja az ún. sejtmag-beültetés. Ehhez egyrészt
szükség van egy petesejtre, másrészt kell hozzá egy – bármilyen típusú – emberi
sejt magja, pontosabban az abban található örökítő anyag, a DNS. A folyamat
során a petesejt magját eltávolítják, majd a másik sejtből kinyert sejtmagot
bejuttatják a petesejtbe. A petesejt sejtplazmája „újraprogramozza” a testi
sejt magját, így a petesejtnek olyan genetikai anyaga keletkezik, mint amilyen
az embriónak van, ezért az eljárás nyomán létrejövő entitás embriónak
tekinthető, és úgy is viselkedik. Az embrió sorsa ezek után két irányba
haladhat: lehetséges az anyaméhbe való beültetés, és az embrió kifejlődése,
ekkor beszélünk reproduktív klónozásról, mivel eredménye ugyanaz, mint a
természetes reprodukcióé: gyermek születése. A másik esetben az embriót nem
ültetik be az anyaméhbe, hanem felhasználják terápiás célokra,
nevezetesen őssejtek megszerzésére. A klónozás előbbi változata a legtöbb
nemzetközi egyezményben és jogrendszerben szigorúan tiltott, míg az utóbbi több
helyen is megengedett. Meggyőződésem,
hogy az Alaptörvény szövege sem maradhat adós ennek pontosításával.
Az új Alaptörvény új lehetőséget
is hordozott magában az alkotmány modernizálására, ezért igazán kár, hogy az
alkotmányozó bioetikai érzékenysége megmaradt a laikus érdeklődés szintjén. Nem
véletlen, hogy a komolyan vehető egyezményeket, deklarációkat és törvényeket
hosszas – akár több éves vagy évtizedes – egyeztető munka előzi meg. Ezt nem
pótolhatja sem egy jó sablon, sem pedig egy hirtelen jött ötlet.
[1] Sándor Judit:
Bioetika az Alaptörvényben. http://szuveren.hu/vendeglap/sandor-judit/bioetika-az-alaptorvenyben
(2013.06.22.)
[2] A Chartához
fűzött magyarázatok szerint az eugenikai gyakorlat azokra a helyzetekre utal,
amelyekben kiválasztási programokat szerveznek és hajtanak végre a népesség
összetételének befolyásolására.