Az új Polgári Törvénykönyv márciusi hatályba lépésével
módosultak – pontosabban visszarendeződtek – Magyarországon a művi meddővé
tétel (sterilizáció) szabályai. A történet kezdete 1997-re nyúlik vissza,
amikor az Egészségügyi törvény[1] úgy
rendelkezett, hogy „családtervezési célból” – vagyis ha valaki egyszerűen úgy
gondolta, hogy nem szeretne több gyermeket – kizárólag akkor hajtható végre
művi meddővé tétel, ha a személy 35. életévét betöltötte vagy van legalább 3
vér szerinti gyermeke.
Az Alkotmánybíróság (AB) még 2005-ben úgy döntött, hogy ez a szabályozás alkotmányellenes. A megfelelő jogi megoldás
megtalálása érdekében azonban azt is fontos megérteni, hogy miért. Az AB a
döntésében leszögezte, hogy a művi meddővé tétel ugyan nem jár nagy műtéti
kockázattal, biztonságos fogamzásgátló módszer – pl. azért is, mert nem igényel
további figyelmet –, ám a döntés végleges, a beavatkozás pedig adott esetben
visszafordíthatatlan is lehet. Mindezt szem előtt tartva az alkotmánybírák
meglátása az volt, hogy az Alkotmányban biztosított önrendelkezéshez való jog
alapján a szabad, tájékozott és felelősségteljes döntésre képes személyek rendelkezhetnek
saját testük és sorsuk felett. Az emberek tehát szabadon dönthetnek a családi
élet, a házasság és a gyermekvállalás kérdéseiben. Márpedig a 35. életév
betöltésének, vagy három vér szerinti gyermek vállalásának előírása ezt a lehetőséget
egyértelműen korlátozza.
“Aki képes
felelősségteljes … döntést hozni családi, illetve házaséletéről, a
fogamzásgátlásról és a gyermekvállalásról, annak az állam nem tilthatja meg,
hogy – saját életfelfogásának megfelelően, vagy szociális és anyagi
körülményeit mérlegelve – művi meddővé tétel révén akadályozza meg, hogy
gyermeke, illetve több gyermeke szülessen.”
– írja a határozat. Kérdés,
hogy igazolható-e ezek után a törvényi korlátozás. Az AB szerint nem. Ha
ugyanis az állam vállalná át ezt a döntést, az „indokolatlan paternalizmus” lenne.
Egy államban persze mindig vannak igazolható államcélok,
állami feladatok és ezeket megvalósítani törekvő politikák. Ezek egyike a
népesedéspolitika, amely itt, Európa közepén általában a népesség növekedésének
szorgalmazását jelenti. Az AB döntés ezért azt is megvizsgálta, vajon a
népesedéspolitikai célok érdekében nem korlátozható-e mégis az emberek
önrendelkezési joga a művi meddővé tétel terén. A határozat válasza röviden:
nem. Az önrendelkezési jog ugyanis csak akkor lenne korlátozható, ha nem lenne
más mód arra, hogy az állam a népesedéspolitikai céljait elérje. Könnyen
belátható azonban, hogy erre számos más megoldás is rendelkezésre áll: a szociálpolitika,
az adópolitika, a családpolitika, a foglalkoztatáspolitika stb. eszközei. És
most jön az igazán fontos kijelentés. Az AB mindezek nyomán – nagyon helyesen –
azt a sommás kijelentést tette, hogy
„Csak
az alapvető jogokat el nem ismerő politikai rendszerekben lehet szélsőségesen
tiltó és korlátozó népesedéspolitikai eszközökkel – pozitív vagy negatív
irányban – befolyásolni a népszaporulatot. A fogamzásgátlás adminisztratív
korlátozásával nem az élve születések, hanem a terhesség-megszakítások száma
növekszik.”
Úgy gondolom, ebben az állításban egyrészt utalást találunk
arra, hogy a magyar történelemben már volt olyan időszak – nem a szabadság
időszaka – amikor a népesedéspolitika legfőbb eszköze az egyéni döntés
korlátozása volt.
|
Forrás: prae.hu |
Nagyanyám – aki egyébként maga is a Ratkó-korszakban szült –
újra és újra döbbenettel idézte történeteiben a háziorvosnál kifüggesztett jelmondatot
az asszonyok kötelességéről és a lányok dicsőségéről. Másrészt, az AB e
kijelentése figyelembe veszi azokat a tudományos tényeket, amelyek szerint a
gyermekvállalásra „kényszerítő” szabályozás minden esetben az abortusznak
„kedvez”. Ezt igazolják például azok az abortusz-statisztikák is, amelyek egyértelműen kimutatják, hogy az abortusz korlátozása csupán látszólag
csökkenti az abortuszok számát, ilyenkor valójában nem összességében az
abortuszok, csupán a legális abortuszok mutatnak csökkenést.
Az AB döntés eredményeként az Egészségügyi törvényt
módosították. A 2005 és 2014 közötti időszakban így minden 18. életévét
betöltött, cselekvőképes személy kérhette a művi meddővé tételt, tekintet
nélkül gyermekeinek számára.
2014. március 15-ével az Egészségügyi törvény ismét
módosult, gyakorlatilag a régi szabályozás lépett életbe még szigorúbb
változatban, mivel az előírt korhatárt 40 évre emelték, megtartva a legalább 3
vér szerinti gyermeket, mint vagylagos feltételt. Ha pusztán alkotmányjogi
érvekre támaszkodunk, az AB határozat által kimondottak nyilván máig
időszerűek, ezért természetesen ma, közel egy évtized elteltével sem igazolható
az, hogy az önrendelkezési jogot felülírják az állam népesedéspolitikai céljai…
A művi meddővé tétel természetesen erősen vitageneráló
téma, így nem csupán alkotmányjogi érvek merülnek fel. Sokan érvelnek azzal,
hogy nem szabad megengedni, hogy 18 évesen valaki visszafordíthatatlan döntést
hozzon egy ilyen fontos kérdésben. Ezzel persze szemben áll a nagykorúsággal
beálló teljes cselekvőképesség szabálya, aminek eredményeként számos hasonlóan
fontos döntést meghozhatunk már rögtön 18. életévünk betöltése után. Például – hogy
az egészségügy területén maradjunk – visszautasíthatjuk, hogy megmentsék az
életünket – vagyis dönthetünk az orvosi beavatkozások elhagyása, akár az eutanázia
mellett is. Miért pont szaporodási kérdésekben ne lennénk elég érettek? Az
önmagukat 18 évesen véglegesen sterilizáltató fiatalok tömegének apokaliptikus vízióját
mindemellett maga a társadalmi valóság cáfolja. A TASZ honlapján közzétett adatokból ugyanis világosan látszik, hogy a 18-29 éves korosztály csupán elvétve veszi
igénybe a fogamzásgátlásnak ezt a végleges módját, a beavatkozást
családtervezési célból legtöbbször 30-39 évesek kérik.
Felmerülhet érvéként az is, hogy – legyünk akárhány
évesek – saját testünkkel nem rendelkezünk korlátlanul. Ezzel összefüggésben
azonban számomra az a legégetőbb kérdés, hogy ha számos olyan orvosi
beavatkozást – pl. a plasztikai műtéteket – megenged a jog, amik egészségügyi
szempontból nem feltétlenül szükségesek, akkor miért éppen a gyermekvállalás
kérdésében korlátozza ilyen intenzíven az önrendelkezést. Ezek szerint a
fülemet bármikor átalakíthatom tünde-füllé, de a reprodukciós (gyermekvállalási) képességem biológiai feltételei szentek és
sérthetetlenek? Mégis kötelességem tehát gyermeket vállalni a nagyobb jó jegyében?
Ez nyilvánvalóan nem népesedéspolitikai cél, hiszen Magyarországon megengedett
a művi meddővé tételtől eltérő fogamzásgátló módszerek alkalmazása, sőt, maga
az abortusz is.
Mi lehet hát jobb megoldás a jelenleginél?
Először is,
például egy jelenség mélyebb megismerése, jelen esetben annak felmérése, hogy kik,
mikor és milyen okból kérik a művi meddővé tételt. Az új szabályok megalkotása
során ugyanis egyetlen szó sem esett arról, hogy mik a művi meddővé tétel
társadalmi sajátosságai. Másodszor, ezekre a társadalmi sajátosságokra reagálva
ki lehet dolgozni olyan stratégiákat és programokat, amelyek nem az egyéni
döntés korlátozását valósítják meg, hanem egyrészt informálnak és
érzékenyítenek, másrészt alternatívákat kínálnak. Alternatívát a gyermekvállalásról
való lemondásra, vagy ha úgy tetszik, lehetőséget a gyermekvállalási kedv
növekedésére. Ehhez azonban jóval összetettebb gondolkodás és cselekvés
szükséges, mint a szimpla korlátozáshoz. Nem elég pusztán az anyagi támogatás
vagy az adókedvezmény, hanem nélkülözhetetlen a (kis)gyermekeket ellátó és az
oktatási rendszer fejlesztése, a foglalkoztatás struktúrájának átalakítása, a
családmodell és az apaszerep átgondolása. Aztán ha ez mind megvan, még akkor is
lesz olyan, aki majd egyszerűen csak nem szeretne gyermeket – és ezt is el kell
fogadnunk.