Bizonytalan alapokon

Alaptörvény és bioetika

Azt hiszem nem túlzás kijelenteni: az Alaptörvény eleinte megfontoltnak tűnő kidolgozása során a bioetika alapkérdései mint alkotmányozási kihívások, fel sem merültek az alkotmány-előkészítő politikai folyamatban. Az élettudományos vívmányok emberi jogi összefüggéseinek „megvitatása” kimerült a magzati élet védelmének tárgyalásában és ezzel összefüggésben az abortusz-vita rövid fellángolásában. Mindezek ismeretében meglepetéssel vettem észre, hogy a később benyújtott javaslatok mégis tárgyalják a biológia és az orvostudomány alapjogi vonatkozásait. A hirtelen váltás idő szűkében csak úgy valósulhatott meg, hogy az alkotmányozó instant normaszöveget használt: néhány változtatással beemelte az Európai Unió Alapjogi Chartájának idevágó részét az Alaptörvénybe.

„Emberen végzett kísérletek”

„Tilos emberen tájékoztatáson alapuló, önkéntes hozzájárulása nélkül orvosi vagy tudományos kísérletet végezni.” rögzíti az Alaptörvény. Elismerésre méltó az alkotmányozónak az a felismerése, hogy az emberekkel (embereken) végzett tudományos kutatások emberi jogokat sérthetnek, ezért igényelnek bizonyos szabályozási kereteket. Ezeket a kereteket már a második világháború után lefektették, azóta pedig több nemzetközi dokumentum is részletezte őket. Talán csak a legfontosabbakat említeném,

-       a kutatások etikai értékelésének és hivatalos hozzájárulás beszerzésének szükségességét;

-       a tájékozott beleegyezés megadásának nélkülözhetetlenségét;

-       a kiszolgáltatott alanyok kiemelkedő védelmét;

-       annak tilalmát, hogy a kutatási alanyok számára olyan pénzösszeget ajánljanak fel, amely nem hagyja érvényesülni az autonóm döntést;

-       az elérhető eredmény túlsúlyát a vállalt kockázathoz képest.

Ennél részletesebb áttekintés nélkül is elmondható, hogy az Alaptörvény emberi alanyokkal végzett kutatásokra vonatkozó szabálya szóhasználatában elavult, tartalmában pedig hiányos. Vitatható egyrészt a „kísérlet” kifejezés, amely sokkal inkább a második világháborús rémtetteket vagy egy sci-fi horror képzetét idézheti fel bennünk, semmint a felelősséggel betöltött tudományos küldetést. Ha szétnézünk a nemzetközi dokumentumok horizontján, láthatjuk, hogy a jelenleg bevett kifejezés a „kutatás”. Ahogy Sándor Judit írja blogbejegyzésében: „A kísérlet és a kutatás között ugyanis elsősorban az a különbség, hogy míg a kísérlet csupán egy jelenség kipróbálása emberen […], addig a kutatás előzetesen megtervezett tudományos terven alapul, amelyet etikai testület hagy jóvá.”[1] Márpedig – ahogy láthattuk – a terv és a jóváhagyás gerincét képezi a nemzetközi szabályozásnak is.

Az első és számomra leginkább hiányzó elem is a kísérlet kifejezés használatával függ össze. Ha ugyanis a tájékozott beleegyezést kizárólag az „orvosi vagy tudományos kísérletek” területére korlátozzuk, nem vesszük tekintetbe, hogy egy egyszerű egészségügyi beavatkozás is sértheti az ember testi és szellemi integritását. A tájékozott beleegyezés tehát ez utóbbi esetben is nélkülözhetetlen (lenne). Hiányérzetet okozhat bennünk az is, hogy – bár egy alkotmánytól nem várható túl részletes szabályozás – ha már a tájékozott beleegyezés alkotmányi elismerést kapott, indokolt lett volna még néhány egyéb elv rögzítése is. Így például az, hogy emberen végzett kutatás kizárólag akkor alkalmazható, ha a kívánt eredmény más módon nem érhető el, vagy az, hogy a kutatást előzetesen etikai értékelésnek szükséges alávetni. A kiszolgáltatottak védelme érdekében pedig az, hogy a gyermekek, a fogyatékossággal élők, idősek, vagyis a társadalom különösen sérülékeny, illetve kiszolgáltatott tagjai e téren is kiemelt védelmet élveznek.

Fajnemesítés, haszonszerzés és egyedmásolás

Az Alaptörvény szerint „Tilos az emberi fajnemesítést célzó gyakorlat, az emberi test és testrészek haszonszerzési célú felhasználása, valamint az emberi egyedmásolás.” Ez a bekezdés ismét az EU Alapjogi Chartájának rendelkezéseit alkalmazza forrásként, nyelvezete azonban historizáló, ezért anakronisztikus, szóhasználata pedig nem elég szabatos.

A „fajnemesítés” fordulat megint csak leginkább a második világháború alatti-utáni időszak szóhasználatra jellemző, ennek idegen megfelelője, az eugenika[2] viszont jelenleg is alkalmazott, például az Alapjogi Chartában. Az „fajnemesítést célzó gyakorlat” nem foglal magába minden olyan beavatkozást, amely az emberi génállomány megváltoztatását jelenti. Nem biztos ugyanis, hogy a génállomány megváltoztatása annak kifejezett jobbá tételére – vagyis a fajnemesítésre – irányul, lehetséges, hogy csupán bizonyos tulajdonságok megjelenését kívánja befolyásolni. Azt hiszem, az alkotmányozónak nem lehetett célja, hogy az ilyen indíttatással végzett beavatkozásokat alkotmányossá tegye. Talán jobb lett volna kritikával szemlélni az Alapjogi Chartát, és elmozdulni az Európa Tanács alapos szakmai egyeztetés nyomán kidolgozott Biomedicina Egyezménye irányába. Helyesebb lett volna tehát valahogy úgy fogalmazni, hogy az emberi génállományba való beavatkozás kizárólag megelőzési, diagnosztikai vagy gyógyítási célból hajtható végre, és nem lehet célja a leszármazottak genetikai állományának megváltoztatása. Csupán kiegészítésként említem, hogy ha már az alkotmányozó külön rendelkezést szentelt az emberi génállomány megóvásának, e szemlélet jegyében a genetikai alapú diszkrimináció kifejezett alkotmányba foglalásával kiegészíthette volna a diszkrimináció tilalmának szabályozását is.

Az idézett alaptörvényi cikk végül az emberi egyedmásolás tilalmát rögzíti, ismételten sajátos nyelvhasználattal. Az alkotmányozó feltehetően a „klónozás” kifejezés magyar megfelelőjét kívánta meghonosítani az „egyedmásolás” említésével, nem gondolva arra, hogy a kifejezés pontatlan. Felmerülhet bennünk, hogy vajon mire vonatkozik az „egyed” fogalma. Csak a már kifejlett emberi élőlényre, vagy az embrióra is? A kétfajta értelmezés ugyanis lényegi eltérést jelenthet a klónozás egyes típusainak megengedhetősége szempontjából. A klónozás legismertebb – mesterséges – megvalósítási módja az ún. sejtmag-beültetés. Ehhez egyrészt szükség van egy petesejtre, másrészt kell hozzá egy – bármilyen típusú – emberi sejt magja, pontosabban az abban található örökítő anyag, a DNS. A folyamat során a petesejt magját eltávolítják, majd a másik sejtből kinyert sejtmagot bejuttatják a petesejtbe. A petesejt sejtplazmája „újraprogramozza” a testi sejt magját, így a petesejtnek olyan genetikai anyaga keletkezik, mint amilyen az embriónak van, ezért az eljárás nyomán létrejövő entitás embriónak tekinthető, és úgy is viselkedik. Az embrió sorsa ezek után két irányba haladhat: lehetséges az anyaméhbe való beültetés, és az embrió kifejlődése, ekkor beszélünk reproduktív klónozásról, mivel eredménye ugyanaz, mint a természetes reprodukcióé: gyermek születése. A másik esetben az embriót nem ültetik be az anyaméhbe, hanem felhasználják terápiás célokra, nevezetesen őssejtek megszerzésére. A klónozás előbbi változata a legtöbb nemzetközi egyezményben és jogrendszerben szigorúan tiltott, míg az utóbbi több helyen is megengedett. Meggyőződésem, hogy az Alaptörvény szövege sem maradhat adós ennek pontosításával.

Az új Alaptörvény új lehetőséget is hordozott magában az alkotmány modernizálására, ezért igazán kár, hogy az alkotmányozó bioetikai érzékenysége megmaradt a laikus érdeklődés szintjén. Nem véletlen, hogy a komolyan vehető egyezményeket, deklarációkat és törvényeket hosszas – akár több éves vagy évtizedes – egyeztető munka előzi meg. Ezt nem pótolhatja sem egy jó sablon, sem pedig egy hirtelen jött ötlet.

---

[1] Sándor Judit: Bioetika az Alaptörvényben. http://szuveren.hu/vendeglap/sandor-judit/bioetika-az-alaptorvenyben (2013.06.22.)

[2] A Chartához fűzött magyarázatok szerint az eugenikai gyakorlat azokra a helyzetekre utal, amelyekben kiválasztási programokat szerveznek és hajtanak végre a népesség összetételének befolyásolására.